Harry Potter és a VÉGRE VÉGE

avagy a Sequestrum-bejegyzés, amit hónapok óta halogatok, hátha happybb lesz, de nem lesz happybb, és most már ciki tovább halogatni

Vannak dolgok, amiket az ember mantraként mondogat magának. “Ez nem egy blog, hanem egy Substack. Ezt most Komolyan Veszem.” “Nem akarok giccsesen megköszönni semmit, mert az már megvolt.” “Nem akarok panaszkodni sem, mert azt az anyatejjel szívja magába minden magyar, és úgyis csak röhög rajtad, miközben merev alkoholkómából feliradó immunrendszere már pumpálja is az ellenanyagot a teste minden atomjába.” “Nem fogok immunrendszeres metaforákat használni, mert képzavar lesz belőle.”

De ha az ember befejez egy olyan történetet, ami kisebb-nagyobb szünetekkel bár, de mióta az eszét tudja az élete része, akkor nehéz professzionálisnak, személytelennek és szórakoztatóan felszínesnek maradni. És csendben maradni sem opció, mert az élet mérföldköveit azért illik megünnepelni; akkor is, ha az emberben éppen kábé annyi az ünnepi hangulat, mint egy félig megevett aluljárós gyrosban január elsején délelőtt tizenegykor a Blahán a szitáló ködben, miközben az újév pasztellkékessárgásdrappjai felfestik az előtted álló év krómszürkéből hányászöldbe hajló moodboardját, ami azonnal színt fog váltani, amint kibújnak az első hóvirágok a kutyaszar alól a futtató szélén, de te ezt még nem tudod, mert hiába történik meg minden rohadt januárban, te ugyanúgy rányomod a surprised pikachu face-t.

…a mondat feléig úgy éreztem, hogy ezt ki fogom törölni, de olyan melodramatikusan röhejes lett, hogy marad. Kifejezőnek legalább kifejező.

Szóval ja, ez nem egy happily ever after sztori lesz. Hiába fejeztem be, amit elkezdtem, és hiába gondolom úgy, hogy a maximumot adtam, amire jelenleg képes vagyok, nem vagyok boldog. Nyilván még haragszom is magamra, hogy nem vagyok boldog, és nem Kezelem Tudatosan az Érzelmeimet, és fogalmam sincs, hogy az általános elégedetlenségem, éhségem és megfoghatatlan irigységem fogalmam-sincs-ki-vagy-mi-iránt a puszta kimerültségem terméke, vagy tényleg horcruxot csinálok az írásaimból, és mindegyikben benne marad belőlem egy darab.

Ebben például egy jó nagy darab.

Amikor 2019-ben (ha jól emlékszem, negyedszerre) elkezdtem posztolni ezt a történetfolyamot, azt hittem, hogy a végére majd minden megváltozik, és mire befejezem, továbbléphetek az Igazi Íróvá Válás Útjára… csak éppen azzal kellett szembesülnöm, hogy nem azon a világon vagyunk, amit nekem gyerekkoromban megígértek.

Abban a delúzióban nőttem fel, hogy az írás úgy működik, hogy az ember ír valamit, aztán Nagyon Komolyan És Felnőttesen keres hozzá szakembereket, akik ezt szerkesztés, lektorálás és egyéb Nagyon Professzionális Dolgok segítségével kiadhatóvá teszik, utána pedig beküldi az írását kiadókhoz, és akkor — gyakran sok küszködés árán, persze — a kiadók kiadják.

Nem tudom mennyire spoiler, hogy ez 1000 esetből 999-szer nem így van; és nyilván nem én leszek az az egy. Az pedig, hogy senki nem vállal semmilyen kockázatot, ebben a mai gazdasági helyzetben aztán tényleg nem a kiadók hibája.

Csak hát…

Számomra nincs alternatíva. Én nem tudok a tiktokon ugrálni. Nem tudok Szerzői Oldalt Készíteni. Nem tudok marketingelni. Nem tudom eladni magamat. Nem tudok szimpatikus lenni. Nem tudok Naprakésznek Maradni és nem tudok Tartalmat Gyártani — viszont a mai viszonyok közt az irodalmi világ jó része sajnos jogosan várná el tőlem ezeket. (Abba pedig már ne is menjünk bele, hogy sok helyen hagyományos kiadás mellé is elvárnák).

De nekem ez nem megy. A videós részétől pánikrohamot kapok, a többire meg csak simán képtelen vagyok.

És most elmondok nektek egy titkot, amit csomóan le fognak tagadni, és azt fogják mondani, hogy a Laerthel csak őszinteségnek álcázza a dühös bunkóságát (ami nem baj, mert igazságtartalom ide vagy oda, amúgy kábé ez történik):

10 ÍRÓBÓL 9 UGYANÚGY UTÁL A TIKTOKON UGRÁLNI, SZERZŐI FACEBOOK OLDALT KÉSZÍTENI, ÉS A TÖBBI, MINT A LAERTHEL!

Mikor az írók szépen kisminkelve mosolyognak rád a telefonképernyőn keresztül, és mémelik a saját történeteiket, legtöbbször valójában a puszta körmükkel akarják feltépni a gyomrát annak, aki ezt kitalálta… (Something something 18+ gore, something something murder —) …és utána fel akarják darabolni, majd utána klónozni, és azt is kinyírni, MERT 10-BŐL 9 ÍRÓ CSAK ÍRNI AKAR, OKÉ?

Persze sokan nem vallják ezt be, mert jajmilesz, meg mert Csak Így Lehet Érvényesülni A Mai Világban, és mert “Nem Is Ilyen Szörnyű A Helyzet. Hiszen tegnap már fel tudtam venni a 20 másodperces megacringe pózolós-vigyorgós videót a könyvespolcom előtt anélkül, hogy üvöltve hányni akartam volna! Holnap már menni fog 30 másodperc is, és ezzel már ki is maxoltam a hosszú tiktokvideók közönségének attention spanjét. Megállíthatatlan vagyok, baby!”

Szóval igen. Válaszd ki a számodra komfortosabb opciót: a) szándékosan sarkítok, hogy megmaradjon benned a lényege annak, amit mondok, b) tényleg ilyen szar a helyzet, vagy c) úgy csinálok, mintha szándékosan sarkítanék, stb, de valójában tényleg ilyen szar a helyzet.

Nyilván nem valami általános igazságot nyilatkoztatok ki, nem azt mondom, hogy mindenki így érez. Különbözőek vagyunk. Léteznek extrovertált írók, akik ebbe is tudnak kreativitást csempészni, nem akarnak tőle harakirit elkövetni, és nézőként is érezni, hogy tényleges élvezet van a tartalmaik mögött. De nagyon sok ember, aki látszólag szívesen ugrál a tiktokon, valójában nagyon is szenved ettől az egésztől, mert amúgy a Művészi(nek Szánt) Tevékenységet Végző Homo Sapiens Sapiensek jelentős hányada számára totál természetellenes is.

Az írás valahol az exhibicionizmus tökéletes ellentéte: nem azt akarod, hogy a világ a te személyedhez és tapasztalataidhoz viszonyuljon X módon. Épp ellenkezőleg, te magad viszonyulsz valamilyen módon a világhoz; a saját tapasztalásaidat akarod egyetemessé tenni a művészet erején keresztül.

És a social media ennek nem barátja, na.

Mindezzel nem arra célzok, hogy Senki Nem Érti A Művészetemet (nincs is olyanom haggyukmá), mert én vagyok a special snowflake; sokkal inkább arra, hogy alkalmatlannak érzem magam a 21.századi írói létre.

Mindaz, ami ma az irodalmi vízfelszín fölött maradáshoz szükséges, engem vagy mély, pánikszerű szorongással tölt el, vagy azzal a fajta cringe-dzsel, mikor a belső szerveid mintha forró zselévé válva kezdenének nyomakodni a testnyílásaid felé.

Szép látomás, hogy egyszer majd átveszem az irodalmi Nobel-díjamat, megköszönök mindent a Redditnek, a Wikipédiának és mindazoknakakikíróvátraumatizáltak, aztán széles vigyorral belemondom a kamerába, hogy “túléltem a zselét!”, és a kiadói világ nagyjai évtizedekig találgatják, hogy vajon mire gondoltam. De nem fog megtörténni.

Néha azt gondolom, hogy a publikálás világrendjét csak azok a bekategorizálhatatlan zsenik dönthetik meg, akik a puszta jelenlétükkel letarolnak mindent maguk körül; aztán eszembe jut Bulgakov, és rá kell jönnöm, hogy ők sem. Én pedig nemhogy ilyen zseni nem vagyok, de egyenesen semmilyen.

Nem szeretném a saját szavahihetőségemet kockáztatva azt mondani, hogy soha nem fogok ugrálni a tiktokon, vagy egyéb módon marketingelni magam. Bár jelenleg lehetetlennek érzem, egy nap talán újra elfog a kellemes delúzió, hogy van értelme tovább csinálnom ezt a vég nélküli szélmalomharcot, amit publikálásnak hívnak. Egyet viszont teljes bizonyossággal le tudok szögezni:

Nem fogom élvezni a dolgot, ahogy soha nem is élveztem eddig sem pl.az Instagram posztok készítését. Egy eszközként fogom majd fel egy olyan írás népszerűsítéséért, amiben hiszek. És ha valaki rákérdez, ezt nyíltan el is fogom mondani.

És itt el is jutottunk a genetikailag belém kódolt önsajnálaton keresztül oda, amiről valójában írni akartam: a Sequestrumhoz.

Amikor legutóbb megemlítettem ezen a blogon(?), a zuhanó statjairól volt szó. Az akkor vázolt probléma szépen halad is tovább a könyörtelen, logikus végkifejlet felé: az általános Wattpados látogatottság átlagai azóta még nyomorultabbak, az oldal haldoklik, a felhasználók sorra hagyják ott. A Sequestrum statjai viszont a vége előtt megfordultak — szinte napra pontosan azután, hogy végignyírtam az Instagram-oldalamat egy képzeletbeli nullás géppel, mondván, hogy ezt én nem csinálom tovább, mert nulla elérésért úszom a cringe-ben, és amúgy is minek.* Szóval nem tudom, minek köszönhető, hogy visszataláltak hozzá a netezők, de ezúton is köszönöm nekik, és remélem, az olvasásélmény megérte a vele járó statnövekedést.

*pontosítás végett: itt a reklámposztokra gondolok, nem a korábbi fejezetek “kulisszatitkait” magyarázó posztokra. Azok egyszer, valamilyen formában majd visszatérnek.

A Sequestrum (szerintem) legnagyobb erőssége egyben (olvasógyűjtési szempontból) a gyengesége is: szerkezetileg nem klasszikus fanfictionnek íródott, kisebb elemeiben azonban ezer szállal kapcsolódik a forrásanyaghoz. Inkább egyfajta retelling: ugyanazt a történetet meséli el, de más perspektívából, más tétekkel, más szavakkal, más konfliktusokkal, más karakterekkel. Nehéz nagy spoilerek nélkül beszélni róla, de tulajdonképpen — az egyik kedvenc kommentemet idézve, valószínűleg pontatlanul — egy “canon-kompatibilis AU”. Fő konfliktusként nem a Voldemort elleni harc, hanem a Gringottsban őrzött legendás kincs megszerzése köré épül, egy olyan főhőssel, akinek kezdetben az a legfőbb célja, hogy ne kapcsolják le a határon, meg hogy valahogy lépést tartson a londoni albérletárakkal.

Legalábbis látszólag.

Most, hogy már végigírtam az egész sorozatot, elárulhatom, hogy az első része egy az egyben olvasó bait: maxra tekeri a “herripotteres” hangulatot, ezer szállal kapcsolódik az egyik legnépszerűbb kötethez, Az azkabani fogolyhoz, ugyanakkor szép lassan adagolni kezdi mindazt, amit valójában mondani akartam az egész sztorival. A főhős, Lucy Dawlish karaktere szerintem azért lett kedvelt a Sequestrum mindent összevetve változatlanul szűk olvasóközönségének körében — leszámítva persze azokat, akik 4-5 fejezet után kijelentették róla, hogy Mary Sue, és nem várták meg, hogy a plot felfedje a valóságot —, mert valójában, lecsupaszítva, nagyon is valós, hétköznapi, mondhatni varázstalan problémái vannak már a történet legelején.

Az iskola után mintha kilőtték volna az űrbe, képtelen kapcsolódni a generációjához, minden erejével próbál túlélni egy megváltozott világban, a családi és baráti kapcsolatai vagy nemlétezőek, vagy finoman szólva is furcsák, a szerelmi életét meg hagyjuk is. Folyamatos benne az az érzés, hogy nem itt kellene tartania, nem ezzel kellene foglalkoznia, és mégis miaszarez. A hivatásából kiszorult, helyette szívatós banki munkával kell fenntartania magát egy végtelenül kompetitív és toxikus környezetben, ami ugyan jól fizet, de a tulajdon lelkét is kikalapálja az emberből…

Ismerős, kedves exbölcsész kollégák?

Lucy általános életvezetési válságát persze szépen kiegészíti az egyre jobban begyűrűző plot, és a sorsmágia koncepciója kellemes fantáziát jelent arra vonatkozólag, hogy mi lenne, ha többször is újrakezdhetnénk az életünket, mi lenne, ha tiszta lappal indulhatnánk, önmaguk maradhatunk-e, ha szelektíven kiollózunk bizonyos dolgokat az életünkből (spoiler: nem), vagy a megtanulandó life lessönök furkósbottal kergetnek tovább az úton, amit végig kell járnunk (spoiler: igen). Van persze számtalan egyéb szál, sideplot, látványosan betömött HP-plothole és kicsit sem burkolt fanservice a sorozatban, de szerintem végig azért tud releváns maradni, mert a főhős elsősorban saját magával nem tud zöldágra vergődni, ahogy kábé az egész generációm sem. Legalábbis szerintem.

A második és harmadik rész lassan, de fokozatosan közelíteni kezdett afelé, ahogyan egy ideális világban írni szeretnék: nem vagyok minden szavukkal elégedett, de önmagában csodának érzem, hogy átverekedtem magam ezeken a bonyolult plotokon, és viszonylag kevés mellékszál maradt lezáratlanul. A 3.rész végére időzített Nagy Plot Twist, bár nem hagyott akkora nyomot az olvasókban, mint szerettem volna, egy részüknek legalább (és bevallom, számomra is) katartikus élmény volt. A szerelmi szál terén bőven lenne hová fejlődnöm, de a 3.és 4.rész között már érzek egyfajta ugrást: valószínűleg sosem lesz az erősségem, hogy irónia nélkül írjak nagyívű érzelmekről (legalábbis Tolkien világának határain kívül), de összességében elégedett vagyok a fejlődéssel, amit produkáltam, és úgy érzem, kihoztam a románcból, amit ki lehetett. Többen is megjegyezték, hogy jó döntés volt kicsit a plot hátterében tartani, és ezt én magam is így gondolom: a Sequestrum egyszerűen nem az a történet, amit az érzelmek vezérelnek.

Ami miatt viszont szerintem igazán volt értelme megírni az egész sorozatot, az a negyedik, lezáró rész — az elsővel bekerítettem a homokozót, a második-harmadikkal felépítettem a homokváramat, a negyedikben pedig végre úgy rombolhattam le, ahogy nekem tetszett. A kezemben tartottam az összes szálat, és végre úgy húzhattam-vonhattam-szaggathattam-csomózhattam őket, ahogy nekem tetszett (az, hogy Dudley nézőpontja visszatérő lett, számomra is meglepetés volt például, ugyanakkor a valaha volt legjobb döntés). Magam sem tudom, hogy fejeztem végül be, és hogy maradt ennyire jó élmény, mert közben az életem egyik legsötétebb időszakát éltem át, aminek az lett a vége, hogy le is mondtam arról, hogy a jövőben bármilyen prózát küldjek bármiféle pályázatra, az original írásaimat pedig egy az egyben töröltem.

Valahogy olyan érzés volt, mintha minden pozitív energia, életerő, kreativitás és hit, ami még volt bennem, a 4 részbe ömlött volna, hogy aztán ott is maradjon örök időkre, érintetlenül, mint Keats görög vázája. Olyannak érzem, mintha valaki más írta volna, az az ember, aki talán már sosem lehetek.

A cselekménye pörög; ahol kell, mély, ahol kell, szórakoztató, pár helyen pedig mind a kettő egyszerre. Rétegei vannak, mint a hagymának (örökre hálás leszek Shreknek ezért a hasonlatért), és úgy érzem, nincs rajta egy gramm felesleg, egy centi melodráma sem. (A valóságban persze biztos van, de most az érzéseimről beszélünk).

Nagyon ritkán érzem, hogy bármi olyat alkottam volna, ami említésre méltó, de a 4.rész talán az; és olyan lezárást ad a történetnek, ami egész életemben vállalható lesz.

Szóval lehet, hogy sosem lesz belőlem igazi író. Lehet, hogy egy hagyományos kiadónak/ pályázatra sem kellek, és lehet, hogy egész életemben közepes verseket fogok publikálni sok száz oldalas antológiák végére, amik senkinek sem ragadják meg a figyelmét (mármint a versek). Lehet, hogy örökre nulla-ember-kedvenc-fanficírója leszek. De legalább eldöntöttem, hogy elmesélek egy történetet, és el is meséltem. Be is fejeztem; és talán tényleg adtam is valamit vele egy minimum két számjegyű olvasóközönségnek.

Az azért már valami, nem?